Nyolc éve vezetik be – miért nem elég, ha az AI-pilot működik
Miről szól ez a cikk?
A cikk lényege, hogy a nagyvállalati transzformációk (ERP, AI, agilis átállás) jellemzően azért buknak el, mert a szervezetek megvásárolnak egy eszközt, de nem fordítanak rá elég erőforrást és figyelmet ahhoz, hogy az ténylegesen elterjedjen és beépüljön az operatív munkába. A siker mérése sem a pilotok sikeresége, hanem az, hogy hány ember kezd el valóban másképp dolgozni — s ezt a munka a legtöbb szervezetnél az amúgy már túlterhelten lévő legkiválóbb emberekhez csúszik, aki így nem tud rá kellő időt szánni.
Egy nagyvállalatnál 2018 óta vezetnek be egy ERP-rendszert. Aki ezt először hallja, visszakérdez, mert biztosan félreértette. Nem értette félre. A cég egyik vezetője mesélte el Kosztolányi Jánosnak, és Kosztolányi összegzése szerint nyolc év alatt annyi történt, hogy az adatokat ma nagy nehezen máshova gépelik be, mint korábban. A rendszert megvették és ráhúzták a szervezetre. A szervezet közben maradt, ami volt.

Egy nagyvállalatnál 2018 óta vezetnek be egy ERP-rendszert. Aki ezt először hallja, visszakérdez, mert biztosan félreértette. Nem értette félre. A cég egyik vezetője mesélte el Kosztolányi Jánosnak, és Kosztolányi összegzése szerint nyolc év alatt annyi történt, hogy az adatokat ma nagy nehezen máshova gépelik be, mint korábban. A rendszert megvették és ráhúzták a szervezetre. A szervezet közben maradt, ami volt.
Kosztolányi nem kuriózumként hozta fel a példát, hanem tipikus esetként. A DeltaDot Partners alapító-ügyvezetője több mint tizenöt éve dolgozik vállalati transzformációkon, a lean világából érkezett, és doktori kutatásában éppen azt vizsgálja, mitől lesz sikeres egy transzformáció. Nyáron jelent meg a HVG Kiadónál A sikeres transzformáció című könyve, amelynek alcíme egyben a tézise is: ami nem terjed el, az nem is létezik. A kutatáshoz lean-transzformációkra kellett szűkítenie a vizsgálatot, de szerinte ugyanazok a dolgok történnek egy agilis átállásnál, egy kultúraváltásnál, egy ERP-bevezetésnél, és most az AI-nál is.
Az AI ehhez egyetlen valóban új elemet tett hozzá: a sebességet. Olyan tempót, amely messze túl van azon, amit egy átlagos vagy akár egy jó szervezet be tud fogadni, és amely mellett fél évre előre is nehéz megmondani, mi lesz. A hibák viszont a régiek. A cégek ma ugyanúgy megvesznek egy eszközt, ahogy korábban egy CRM-et vagy egy ERP-t, amelyhez az IT-cég azt ígérte, hogy ezentúl a tengerpartról intézhetik az ügyeiket. Kosztolányi tapasztalata szerint az AI-bevezetés sem ott akad el, ahol a pilot, hanem ott, ahol senki nem nézi meg, hogy a megoldás terjed-e.
Ami a pilot után jön
A különbség abban a kérdésben van, amire a két dolog válaszol. Egy pilot azt bizonyítja, hogy egy megoldás tesztkörnyezetben működik, és általában ki is hozza, hogy igen, működik. A transzformáció azt kérdezi, hogy a szervezet képes-e ezt ötszáz vagy ötezer ember között elterjeszteni, és úgy működtetni, hogy ebből legyen a jövő valósága. A hazai piacon sok cég mondja magáról, hogy foglalkozik AI-jal, és ha rákérdezünk, kiderül, hogy van egy pilotjuk, részt vettek egy workshopon, közben pedig ugyanúgy dolgoznak, mint előtte. Ez nem kudarc, csak éppen nem transzformáció. A csalódások jó része abból fakad, hogy a kettőt összekeverjük.
Hogy miért akad el a terjedés, arra Kosztolányi válasza prózaibb, mint várnánk: nincs, aki csinálja. Ha egy vezető eldönti, kire bízza a transzformációt, nyilván a legjobb emberét választja. Csakhogy a legjobb embert már 150 százalékra terhelték, éppen azért, mert ő a legjobb. A transzformáció így nem önálló feladatkörként kerül a szervezetbe, hanem a napi működés mellé beszuszakolva, és ott rendre hátrébb sorolódik a tűzoltás, az árbevétel és az ügyfélszerzés mögé. Ugyanez a minta ismétlődik feljebb is. Egy cégnél a műszakvezetők munkáját vizsgálták, és kiderült, hogy idejük több mint felében adminisztrálnak és anyagot mozgatnak, vezetni éppen nincs idejük. A feladatok közben felfelé csúsznak: a stratégiai vezető taktikai szinten ragad, néhány operatív feladattal megfejelve. Hogy a vezető dolga az emberei és a környezete fejlesztése, azt a menedzsmentirodalom már a hetvenes években leírta. Arra viszont nem adott választ, hogy mikor, ha a nap megbeszélésekből áll.
Kosztolányi következtetése az, hogy a transzformáció-menedzsmentnek mára önálló szakmává kellett volna válnia, ahogy a projektmenedzsment is azzá vált. A feladat ugyanis szinte lehetetlen: rengeteg ember és erőforrás, menet közben változó célok, változó világ. Olyan, mint a gyereknevelés, mondja: mire rájövünk, hogy nem szereti a spenótot, már tizennyolc éves. Egy több száz fős cégnél ráadásul jellemzően nem egy, hanem több transzformáció fut párhuzamosan, és az egyik nagyügyfelük nemrég létre is hozta a transzformációs menedzseri pozíciót. A szerep rokona a projektmenedzserének, egy lényeges különbséggel: a transzformáció nem projekt, mert a cél nem az, hogy határidőre és költségkereten belül végezzünk, hanem hogy a kitűzött változás megtörténjen. Ehhez olyan ember kell, aki egyszerre érti az adatok és az emberek nyelvét, és akit nem rossz KPI-ok hajtanak, vagyis nem az, hány tréninget tartott és hány pilotot indított.
Itt érdemes egy lépést hátralépni. Ez a következtetés pontosan egybeesik azzal, amit egy transzformációs tanácsadó cég kínál, Kosztolányi pedig auditot és tanácsadást értékesít. Ettől még nem téves, de az olvasónak tudnia kell, ki mondja. Egy kisebb cégnek ráadásul nem feltétlenül új pozícióra van szüksége. Kosztolányi maga is elismeri, hogy ez nem mindig teljes munkaidős szerep, a beszélgetésben pedig felmerült az is, hogy egy jól működő operatív vezető lényegében ezt a munkát végzi. Ha kap rá időt. A vezető nem attól vezető, hogy kinevezték, hanem attól, hogy van ideje vezetni.
A gazdátlanságnak van egy egészen hétköznapi formája is, és Kosztolányi szerint szinte minden cégnél innen kell kezdeni. Kiadtátok a feladatot? Igen. Van felelőse és határideje? Nincs. Akkor nem adtátok ki. Ha a feladatot csak odadobják, a címzett teljesen normálisan azt érzi, hogy nem is olyan fontos. Egy AI-bevezetéssel ugyanez történik, csak nagyobb léptékben.
Mit érdemes mérni
A transzformációs szakma legtöbbet idézett száma, hogy a változások hetven, IT-projekteknél nyolcvan százaléka elbukik, és a szám rendszerint Kotter nevével együtt kering. Az eredete viszont gyenge lábakon áll. Mark Hughes 2011-ben a Journal of Change Managementben öt publikált forrását vizsgálta meg, és nem talált mögötte megbízható empirikus bizonyítékot. A gyökere egy 1993-as reengineering-könyv, amelynek szerzői maguk nevezték nem tudományos becslésnek. Ez paradox módon Kosztolányi mellett szól: ha még a bukási arányt sem tudjuk megbízhatóan mérni, akkor talán rossz dolgot mérünk.
Az ő javaslata az, hogy a siker mérőszáma a terjedés legyen, vagyis hogy hány ember dolgozik már az új módon. A cél pedig az, hogy egy idő után ne is nevezzük új módszernek, ne hívjuk AI-nak vagy agilisnak, mert egyszerűen ez lett a normál működés. A könyv modellje tíz fókuszpontból áll, a reális elvárásoktól a kulcsszereplők bevonásán át a folyamatos beágyazásig, és ezek nem kipipálható lépések, hanem folyamatosan figyelendő pontok. Az ehhez készült audit tanulságosabb része nem a pontszám, hanem a szórás. Ha egy hetes skálán négyes jön ki átlagnak, nem mindegy, hogy két négyesből vagy egy egyesből és egy hetesből áll össze, mert az utóbbi azt jelenti, hogy a felső vezetés és az operáció ugyanarról a kérdésről mást lát. A legfontosabb kérdések között, mondja, a top ötvenben sincs ott, hogy milyen AI-megoldást használ a cég. Az viszont ott van, hogyan változott meg a munka, kik kezdték el maguktól, és hol akad el.
Egy korlátot ez a megközelítés sem old fel, és Kosztolányi maga nevezte meg. Ha az AI gyorsabb, mint a szervezet befogadóképessége, akkor a terjedésre épülő, lassabb munka könnyen olyasmit terjeszt, ami mire elterjed, elavul. Az ő válasza az, hogy ezért nem szabad egy évnél hosszabb operatív roadmapet tervezni, és ezért a transzformáció valódi terméke nem az eszköz, hanem a szervezet, amely közben képessé vált a következő váltásra. A beszélgetésben elhangzott az ellenpélda is. Egy erős nemzetközi fejlesztői környezetben a fejlesztőknek megtiltották az AI használatát. Mérlegelték a helyzetet, és úgy ítélték meg, hogy a kockázat nagyobb, mint a nyereség, mert az üzlet nélküle is rendben van. Ez sem maradiság, hanem döntés. Azt mutatja, hogy a kimaradás is lehet tudatos stratégia, csak éppen nem szabad véletlenül választani.
Az ERP-t bevezető cégnél nyolc év alatt minden bizonnyal készült státuszriport, migrációs terv és rengeteg tréning. Arra a kérdésre viszont, hogy hány ember dolgozik másképp, mint 2018-ban, a válasz alighanem az, hogy ugyanannyian dolgoznak ugyanúgy, csak máshova gépelnek. Kosztolányi szerint vállalat mint olyan nem létezik, csak emberek vannak benne, és hogy egy szervezet nyitott-e a változásra, végső soron a döntéshozó önismeretén múlik: azon, hogy ki tudja-e mondani, hogy nem vagyunk tökéletesek, nézzük meg, mit csinálhatnánk jobban.
Az AI-bevezetéseknél ez lesz a mérce. Nem az, hogy fut-e a pilot, hanem hogy nyolc év múlva lesz-e mit mondani arról, mi változott.
A beszélgetés teljes terjedelmében meghallgatható az Üzlet + Design podcast ötödik adásában. A műsort Káli György (Business Vibes) és Klenovszki János (NRC) vezeti; a podcast a szolgaltatasfejlesztes.hu szakmai közösség műsora. Főtámogató: OTP.
🎧 Meghallgatom podcastként
